Terry Pratchett
Vészbanyák

(Főszerepben Három Boszorkány, valamint királyok, tőrök, koronák, viharok, törpék, macskák, kísértetek, szellemek, emberszabású majmok, banditák, démonok, erdők, trónörökösök, udvari bolondok, kínzások, trollok, forgószínpadok, általános ujjongás és küllönfelle küszködések.)


Süvített a szél. Villámok döfködtek összevissza a földbe, mint valami kétbalkezes orgyilkos. Mennydörgés görgött oda-vissza a sötét, esőkorbácsolta dombokon.

Olyan fekete volt az éjszaka, mint a macska belseje. Az a fajta éjszaka volt, amikor el lehet hinni, hogy az istenek gyalogként mozgatják az embereket a végzet sakktábláján. Ennek az elementáris viharnak közepén, a csöpögő rekettyebokrok között tűz világolt, akár a veszettség egy menyét szemében. Mikor a katlan buzogva fölforrt, egy vérfagyasztó hang így rikácsolt:

— Új találkánk vészjele Zápor lesz? vagy ég tüze?[1]

Csönd támadt.

Végül egy másik hang, sokkal mindennapibb hangvétellel, azt válaszolta:

— Nos, tőlem lehetne például a jövő kedd.


Az űr feneketlen mélyén úszik Nagy A'Tuin, a csillagteknőc, hátán hordozva négy óriási elefántot, amelyek vállukon cipelik a Korongvilág tömegét. Parányi nap és hold kering körülöttük bonyolult röppályán, hogy évszakokat idézzenek elő, így valószínűleg sehol másutt a multiverzumban nem szükséges, hogy egy elefánt néha fölemelje a lábát azért, hogy hagyja a napot elhaladni.

Hogy pontosan miért van ez így, talán sosem fogjuk megtudni. Lehet, hogy a világegyetem Teremtője megunta a szokásos teendőket a tengelymenti elhajlással, sugárvisszaverő képességgel, meg forgássebeséggel, és úgy döntött, hogy most az egyszer jót fog mulatni.

Jó eséllyel lehetne arra fogadni, hogy egy ilyen világ istenei feltehetőleg nem sakkoznak, s ez valóban így is van. Igazából az istenek sehol sem sakkoznak. Nincs elég képzelőerejük. Jobban szeretik az egyszerűbb, gonosz játszmákat, amikben az ember Nem Önnön Korlátain Túl, hanem Egyenest az Örök Feledésbe Lép; az összes vallás megértésének kulcsa az, hogy az istenek elképzelése a mulatságról olyan Ki Nevet a Végén, amit letálisra ólmozott kockákkal játszanak.

Varázserő tartja össze a Korongvilágot — varázserő, amit magának a világnak forgása generál, varázserő, ami selyemszál módjára gömbölyödik ki a lét alapjául szolgáló struktúrából, hogy összeöltse a valóság sebeit.

Egy jó nagy adag belőle a Kostető Hegységben végzi, ami a Tengelyhez közeli megfagyott tájaktól egy kiterjedt szigetvilágon át egész a Peremről vég nélkül űrbe ömlő, meleg tengerekig nyújtózkodik.

Nyers mágia sistereg láthatatlanul csúcstól csúcsig, s a hegyekbe földeli magát. A Kostető látja el a világot a varázslók és boszorkányok többségével. A Kostetőn a falevelek akkor is mozognak, ha szellő se rebben. Esténként sétára indulnak a sziklák.

Olykor még a talaj is elevennek tűnik…


Olykor még az ég is.

A vihar tényleg beleadott apait-anyait. Ez volt élete nagy esélye. Éveket töltött tartományokban csellengve — beiktatva némi hasznos munkát heves széllökések formájában —, tapasztalatokat gyűjtögetett, kapcsolatokat alakított ki, alkalmanként gyanútlan pásztorokra ugrott, vagy meglehetősen kicsi tölgyfákat csavart ki tövestül. Most egy érvényesülési lehetőség az időjárásban alkalmat adott neki arra, hogy föllépjen, s abban a reményben építette föl szerepét, hogy az egyik nagy éghajlat esetleg kiszúrja tehetségét.

Igazán remek vihar volt. Volt benne hatásos projekció és szenvedély, s a kritikusok egyetértettek abban, hogy idővel, ha egyszer majd megtanulja uralni mennydörgését, olyan vihar lesz, amire érdemes odafigyelni.

Az erdők harsogva tapsoltak, s teli voltak köddel meg levegőben szállingózó falevelekkel.

Ahogy már kimutattuk, ilyen éjszakákon kezdenek az istenek — nem sakkot — játszani a halandók sorsával s királyi trónokkal. Rendkívül fontos emlékezetünkben tartani, hogy mindig csalnak, egészen a végéig…

Egy hintó érkezett robogva a hepehupás erdei ösvényen, vadul rázkódott, amikor a kerekeket megdobták a fagyökerek. A hajtó verte a fogatot, ostorának kétségbeesett csattanása egész takarosan szolgált ellenpontul a feje fölötti vihar égzengéseihez.

Hátrébb — csak egy kicsivel hátrébb s egyre közeledve — három csuklyás lovas nyargalt.

Az ilyen éjszakákon történnek a gonosztettek. És persze a jótettek is. De egészében véve inkább gonosztettek.


Az ilyen éjszakákon a boszorkányok házon kívül vannak.

Nem hazán kívül. Nem szeretik a külföldi étkeket, s az ivóvízben sem lehet megbízni, és a sámánok mindig elhappolják a nyugágyakat. Viszont a telihold előnyomult a foszlányos felhőkből, és a száguldó levegő teli volt suttogással, meg teljesen félreérthetetlen célzással a mágiára.

Az erdő fölötti tisztásukon a boszorkák imígyen társalgának:

— Pótmamáskodom kedden — mondta az, amelyiknek nem volt kalapja, de fehér fürtök olyan sűrű zsúpfedele fedte, hogy úgy nézett ki, mintha sisakot viselne. — Jászónunk legifjabbik csemetéjére fogok vigyázni. De a pénteket össze tudom hozni. Siess már azzal a teával, kedves. Teljesen kiszáradtam!

A trió legfiatalabb tagja sóhajtott, s a katlanból némi forró vizet mert a teáskannába.

A harmadik boszorkány barátságosan megveregette a kezét.

— Egész jól csináltad — mondta. — Még egy kicsit gyakorolnod kell a rikácsolást. Nem igaz, Ogg Ángyi?

— Nagyon tetszetős rikácsolás, azt gondoltam — felelte sietve Ogg Ángyi. — S látom azt is, hogy Pityergi Komámasszony, nyugodjékbékében, sokat segített neked a kancsításban.

— Kiváló kancsítás — ismerte el Mállotviksz Néne.

A kezdő boszorkában, akit egyébként Magrat Beléndeknek hívtak, számottevően fölengedett a feszültség. Félelemmel vegyes csodálattal tekintett Mállotviksz Nénére. Közismert volt keresztül-kasul a Kostetőn, hogy Mss. Mállotviksz szinte semmit nem tart elég jónak. Ha azt mondta, kiváló a kancsítás, akkor Magrat szeme valószínűleg egyenest az orrlyukába bámul föl.

A varázslóktól eltérően, akik semmit sem szeretnek jobban egy szövevényes hierarchiánál, a boszorkák nem túlzottan lelik kedvük a karrierépítés szervezeti úton történő megközelítésében. Minden egyes boszorkány magánügye, hogy fölvesz-e egy lányt, akinek majd átadhatja a területét, amikor meghal. A boszorkányok természetüknél fogva nem társas lények, legalábbis ami a többi boszorkát illeti, és egyáltalán nincsenek vezetőik.

Nem létező vezetőik közül Mállotviksz Néne iránt viseltettek a legnagyobb tisztelettel.

Magrat keze kissé remegett teakészítés közben. Természetesen roppant örömteli, ám némileg idegtépő is, ha az emberlánya munkaéveit falusi boszorkányként Néne és, az erdő túloldalán, Ogg Ángyi között kezdi meg. Az ő ötlete volt, hogy alakítsanak helyi boszorkánygyülekezetet. Úgy érezte, hogy az, nos, sokkal okkultabb. Legnagyobb meglepetésére a másik kettő beleegyezett, vagy legalábbis nem tiltakoztak túlságosan.

— Gyűrjek kezet? — kérdezte vala Ogg Ángyi. — Mire jó a kézgyűrés?

— Gyülekezetre gondolt, Gytha — magyarázta akkor Mállotviksz Néne. — Tudod, mint a régi szép időkben. Találkozó.

— Térdemelintgetés? — firtatta Ogg Ángyi reménykedve.

— Semmi táncolás — figyelmeztette Néne. — Nem helyeslem a táncolást. Vagy a dalolászást, vagy a túlzott izgalomba jövést, vagy az egész balzsamokkal kenekedést, meg hasonlókat.

— Jót tesz az embernek, ha kiszabadul kicsit — felelte boldogan Ángyi.

Magratnak csalódást okozott, hogy nem lesz tánc, s megkönnyebbülést érzett, hogy nem reszkírozta meg egyik-másik fejében előzőleg megfordult gondolatot. Kotorászott a magával hozott csomagban. Ez volt az első boszorkányszombatja, s eltökélte magát, hogy jól fog csinálni mindent.

— Kér valaki sütit? — tudakolta.

Néne szúrósan nézett a sajátjára, mielőtt beleharapott. Magrat denevérmintát sütött bele. Még kis szemeket is tett rá, mazsolából.


A batár nagyokat ütközve keresztülcsörtetett a fákon az erdő szélén, néhány másodpercig két keréken futott, amikor nekivágódott egy sziklának, az egyensúlyozás minden törvénye ellenére visszanyerte egyensúlyát, s továbbrobogott. De most lassabban haladt. Az emelkedő volt a sebesség kerékkötője.

A kocsis, harci szekérhajtó módjára szálegyenesen állva, kirázta haját a szeméből, s belemeredt az esthomályba. Senki sem lakott itt fönt, magának a Kostetőnek ölén, de fényt látott maga előtt. Mindenre, ami könyörületes, bizony fény világlik előtte.

Mögötte egy nyílvessző temetkezett a hintó tetejébe.


Mindezenközben Verenc király, Lancre uralkodója, fölfedezést tett.

Mint a legtöbb embert — legalábbis a legtöbb embert úgy hatvan éven alul —, Verencet sem foglalkoztatta különösebben, hogy mi történik, ha meghalt. Miként a legtöbb ember az idők hajnala óta, ő is föltételezte, hogy a végén az egész majd csak rendben lesz valahogy.

És, mint a legtöbb ember az idők hajnala óta, most halott volt.

Valójában a saját lépcsői egyikének alján feküdt a Lancre Kastélyban, hátában egy tőrrel.

Fölült, s meglepődve észlelte, hogy míg valaki, akire határozottan hajlamos volt úgy gondolni, hogy saját maga, fölül, valami, ami rendkívül hasonlít a testére, fekve marad a padlón.

Mellesleg igazán kitűnő test, most, hogy először pillantja meg kívülről. Mindig is meglehetősen ragaszkodott hozzá, bár el kellett ismerje, hogy a dolog láthatólag már nem így áll.

Nagy volt s csupa izom. Jól viselte gondját. Megengedett neki egy bajuszt s hosszú, leomló fürtöket. Gondoskodott róla, hogy bőségesen jusson egészséges testmozgáshoz a szabadban, meg félig átsütött marhahúshoz. És most, pont amikor egy test hasznos lehetne, cserbenhagyta őt. Vagy ki.

Mindennek tetejébe meg kell adja magát a mellette álló magas, vékony alaknak. Nagy részét elfedte egy csuklyás fekete köntös, de a kar, ami kinyúlt a redőkből, hogy megmarkoljon egy nagy kaszát, csak csont volt.

Amikor az ember halott, vannak dolgok, amiket ösztönösen fölismer.

HELLÓ.

Verenc teljes magasságában — vagy legalábbis abban, ami teljes magassága lett volna, ha az a része, amire a „magasság” szót alkalmazni lehetett volna, nem feküdt volna mereven a padlón olyan jövővel nézve farkasszemet, amivel kapcsolatosan csakis a „mélység” szó tűnik találónak — kihúzta magát.

— Jól jegyezd meg, én király vagyok! — mondta.

VOLT, FELSÉG.

— Mi? — vakkantotta Verenc.

AZT MONDTAM, VOLT. ÚGY HÍVJÁK, MÚLT IDŐ. HAMAROSAN HOZZÁ FOG SZOKNI.

A magas alak meszes ujjaival dobolt a kasza nyelén. Szemlátomást nyugtalanította valami.

Ha már erről van szó, gondolta Verenc, engem is. De a jelenlegi körülményei közt rendelkezésére álló számos félreérthetetlen célzás kezdett áttörni azon az őrülten vakmerő ostobaságon, ami jellemének nagyobbik részét alkotta, s földerengett neki, hogy bármiféle királyságban legyen is jelenleg, nem ő a király.

— Te vagy a Halál, fickó? — reszkírozta meg.

SZÁMTALAN NEVEM VAN.

— Most melyiket használja? — kérdezte egy árnyalattal több tisztelettudással Verenc. Emberek nyüzsögtek körülöttük; valójában jó csomó közülük rajtuk keresztül nyüzsgött, akár a kísértetek.

— Ó, szóval Felmet volt az — tette hozzá a király tétován, a lépcső tetején obszcén élvezettel meglapuló alakra nézve. — Apám mindig mondta, hogy sose engedjem a hátam mögé kerülni. Miért nem vagyok dühös?

MIRIGYEK, vetette oda kurtán a Halál. ADRENALIN ÉS ÍGY TOVÁBB. ÉS ÉRZELMEK. EGYIK SINCS NEKED. NINCS MÁSOD, CSAK GONDOLAT.

A magas alak láthatólag döntésre jutott.

EZ TELJESEN SZABÁLYTALAN, folytatta, szemlátomást magához intézve szavait. MINDAZONÁLTAL KI VAGYOK ÉN, HOGY VITASSAM?

— Tényleg, ki?

TESSÉK?

— Azt kérdeztem, tényleg, ki?

HALLGASS!

A Halál féloldalra hajtott koponyával állt, mintha valami belső hangot hallgatna. Amikor lecsúszott a csuklyája, a néhai király észrevette, hogy a Halál — egyet kivéve — minden szempontból hasonlít egy kifényesített csontvázra. A szemgödre kéken izzott. Azonban Verenc nem félt; nem csak azért, mert nehéz félni bármitől is, amikor azon részeid, amelyek szükségesen ahhoz, hogy félelmet tudj érezni, több lábnyira dermedeznek, hanem mert tényleg sose félt semmitől élete során, s esze ágában se volt most elkezdeni. Részint azért volt így, mert nem volt képzelőtehetsége, ám azért is, mert azon ritka egyének közé tartozott, akik időben tökéletesen fókuszáltak.

A legtöbb ember nem az. Életüket leélik egy amolyan temporális elmosódottságban akörül a pont körül, ahol a testük éppen tartózkodik — elébe nézve a jövőnek vagy belecsimpaszkodva a múltba. Általában annyira elfoglalja őket a töprengés arról, mi fog legközelebb történni, hogy az egyetlen időpont, amikor valaha is rájönnek arra, mi történik most, az, amikor visszapillantanak rá. A legtöbb ember ilyen. Megtanulják, hogyan kell félni, mert tényleg meg tudják mondani, lenn a tudatalatti szintjén, hogy mi fog történni legközelebb. Ugyanis már épp meg is történik velük.

De Verenc mindig csak a jelennek élt. Legalábbis mostanáig.

A Halál sóhajtott egyet.

FÖLTÉTELEZEM, SENKI SE SZÓLT NEKED? kockáztatta meg.

— Hogy mondja?

SEMMI ELŐÉRZET? KÜLÖNÖS ÁLMOK? EGYETLEN ESZELŐS VÉN JÓS SE KIABÁLT RÁD AZ UTCÁN?

— Miről? A kimúlásról?

NEM, FÖLTÉTELEZEM NEM. TÚL SZÉP IS LENNE ILYESMIRE SZÁMÍTANI, mondta savanyúan a Halál. AZ EGÉSZET RÁM HAGYTÁK.

— Kicsoda? — tudakolta elképedve Verenc.

VÉGZET. SORS. MEG AZ ÖSSZES TÖBBI, a Halál rátette kezét a király vállára. ATTÓL TARTOK, AZ A NAGY HELYZET, HOGY ESEDÉKES A KÍSÉRTETTÉ VÁLÁSOD.

— Ó! — Verenc lenézett a… testére, ami elég szilárdnak tűnt. Aztán valaki keresztülsétált rajta.

NE HAGYD, HOGY EZ FÖLZAKLASSON.

Verenc nézte, ahogy saját, immár merev tetemét tisztelettudóan kiviszik a csarnokból.

— Meg fogom próbálni — ígérte.

DERÉK FICKÓ.

— Noha nem hinném, hogy képes lennék arra a cirkuszra a fehér leplekkel meg láncokkal — jegyezte meg. — Muszáj körbemászkálnom nagyokat nyögve meg sikítozva?

A Halál vállat vont.

AKARSZ?

— Nem.

AKKOR ÉN A HELYEDBEN NEM FÁRADOZNÉK EZZEL. A Halál előhúzott egy homokórát sötét köntöse rejtekéből, s alaposan szemügyre vette. ÉS MOST MÁR TÉNYLEG MENNEM KELL, mondta. Sarkon fordult, kaszáját vállára vetette, s elkezdett kisétálni a csarnokból a falon keresztül.